A miskolci tereket és utcákat járva, a táblák, cégérek feliratait figyelve vagy a Színészháztörténeti és Színészmúzeumba ellátogatva egy ikonikus női név ismétlődésére leszel figyelmes. Ez a név Déryné Széppataki Rózáé, a miskolci színjátszás történetének egyik legjelentősebb szereplőjéé, aki eredetileg Jászberényben Schenbach Rozália néven látta meg a napvilágot 1793-ban.

A Színháztörténeti és Színészmúzeum a miskolci Déryné utcában. Fotó: #hellomiskolc

 A nőknek abban a polgári világban, amelybe beleszületett még a hagyományos, nőiesnek tartott szerepeket szánták: férjhez menést, családalapítást, gyermeknevelést, a háztartás irányítását, házimunkák és a ház körüli teendők megszervezését, ellátását. A taníttatás még csak magánúton szülői kérésére folyt. A maga korában rendkívülinek számított, ha egy fiatal lányt egy kicsit más pályára szántak. Pedig Rózával pont így történt. Már gyermekkorában sokat játszott "színházasdit", pedig csak elbeszélésekből tudta, mi az. Özvegy édesanyja értéket látott Róza hangjában, így Pestre küldte taníttatni lányát Rothkrepf pesti kántorhoz, ahol éneklés mellett a német nyelv elsajátításában, valamint női munkákban, főleg varrásban és hímzésben lett jártasabb.

 Pesten az úgynevezett Hacker-házban állt egy színpad, amelyen a kolozsvári magyar társulat is tartott előadásokat. Róza itt tapasztalhatta meg először, milyen is a színház. Teljesen elbűvölte a valódi színpad, és hamarosan ő maga is próbálkozott fellépéssel. Első próbálkozásai sem a többi színészt, sem a közönséget nem ragadtatták el. A társulathoz való csatlakozáshoz édesanyja engedélyét is ki kellett kérni. Róza szembeszállt az anyai ellenállással és a korszak elvárásaival. Alig tizenhét esztendősen eldöntötte, hogy márpedig ő a színészmesterséget és az éneklést választja. Özvegy édesanyjával egy évre szóló szerződést írattak alá lánya számára.

Az első igazi magyar „primadonna”

 Hogy megértsük a korabeli színészetről alakított gondolkodást, tudnunk kell, hogy Európában egészen a XVII. századig szégyenteljesnek számított, ha egy nő színpadon lépett fel. Addig csak férfiak választhatták hivatásként a színészetet, a női szerepeket is ők alakították. A XVIII. századra válik elfogadottá a női színészet, de markáns, kiemelkedő kvalitású színésznőket a hazai, de még német nyelven folyó színjátszásból sem nagyon ismerünk. A női színészek kultusza és az irántuk érzett rajongás teljesen új jelenségnek számított a XIX. században, közel egyidős Dérynével. Konkrétan, amikor Déryné bekerült a színházi közegbe még nem léteztek a közönség által körülrajongott színésznők. Ő volt a legelső ebben a szerepben hazánkban.

Déryné Széppataki Róza szobra a Miskolci Nemzeti Színház kertjében

 Ezen kívül a színházat nem úgy kell elképzelni, ahogy a mai formájában létezik. Déryné születésének idején még vándortársulatok járták a vidékeket, nem álltak állandó színház épületek, sőt még magyar nyelvű színjátszás sem folyt, egészen 1790-ig. Az országban nagy változások eredményeként emelték az első kőszínházat Kolozsváron, majd a másodikat Miskolcon egy 1823-ban befejeződő építkezés során a mai Déryné utcában.

Róza igazi arca

 A fiatal Dérynéről napjainkban egy idealizált kép él a köztudatban, aki szabályos vonásaival, gyönyörű külsejével, loknijaival, fodros-krinolinos szoknyájával és káprázatos énekhangjával elbájolja a közönséget. A valódi Rózáról azonban nem sok portrét ismerünk, hiába volt korának ünnepelt dívája. A legismertebb ezek közül Szathmáry Pap Károly litográfiája 1834-ből, amely az énekesnőt közel negyvenéves korában mutatja, abban az időszakában, amikor a róla szóló kritikák már arról értekeztek, hogy Rózának fel kellene hagynia életkora miatt a játékkal és az énekléssel.

Szathmáry Pap Károly: Déryné Széppataki Róza (litográfia) 

 Wass Pál korabeli leírása szerint: „Maga a személy nem volt nagyon szép, sőt deformis és kivált a szája szörnyű nagy, de a teatromon igen ügyes és a hangja nagyon-nagyon tiszta és kellemetes.”

 Fáy András korabeli beszámolója a fiatal színésznőt „szikár”, „sápadt lánykának” írja le. Beszédhangja kicsit „rekedtes”, ellenben énekhangjával, mely „ha ment is a' halmozott piperétől és az erőlködő cikornyaságtól, de nem művészi csinosodás nélkül való; s különös érdeme még az, hogy minden szótagot érthetővé tészen” (Magyar Kurír 1820).

Déryné Széppataki Róza hitelesnek tekintett képmása, forrás: szineszkonyvtar.hu

 Első szerződését 1810-ben kapta meg a második magyar színtársulathoz Pesten. A fiatal lányt édesanyja is elkísérte a szerződéskötésre. Legelőször az Egyiptomi út című színdarabban állhatott színpadra, ahol egy „pajkos kis szobaleányt” alakított. Ekkor még megilletődöttségében hátat fordított a publikumnak, majd úgy kezdte el mondani a szerepét, de annyira belelendült, hogy végül szóhoz sem hagyta jutni a másik színészt.

Hirsch Nelli idealizált Déryné portréja egy korabeli metszet nyomán.

 A kor moráljához igazítva Benke József társulatvezető javaslatára Széppatakira magyarosította a németes Schenbach a vezetéknevet. Szintén a színészi karrierjéhez alakítva és a társulatot ezzel megerősítve hozta meg azon döntését, hogy színésztársával, Déry Istvánnal házasságot köt 1813-ban. Két évvel később Benke József társulata volt az, amely úgy határozott 1815-ben, hogy kőszínházat épített Miskolcon, ahol 1828-ban a nyitó előadásban Déryné énekelte Rossini Sevillai borbélyában Rosina szerepét. Róza már vándorszínész időszaka is sok időt töltött városunkban. 1815-től négy éven át volt Miskolc ünnepelt művésze. 

Így nézhetett ki az első miskolci színház Telepi György rajza a leírások alapján. Forrás: Wikimedia

 Széppataki Róza sikerének egyik titka az lehetett, hogy tudatában volt hátrányainak. Folyamatos tanulással és önfejlesztéssel érte el azt, hogy egyre inkább elvarázsolja a közönséget és a korának legünnepeltebb csillagává váljon. Ez a feladat számára hihetetlen munkával, önfegyelemmel és a magánéletről való teljes lemondással járt. Egyik szerepéhez magától Erkel Ferenctől vett énekórákat. Magánéletét teljesen háttérbe szorította. Katona József udvarlásáról egyáltalán vett tudomást.

 A primadonna egy napjának programját életrajzából ismerjük:

 „Reggel jöttem az énektanításból, és mentem a játékpróbára; midőn azt elvégeztem, mentem a táncpróbára. Alig ebédeltem, vettem a kottát hónom alá és mentem éneket tanulni, és azt elvégezvén ismét táncpróbára, akkor haza az öltözetemet készíteni, s onnan föl a színpadra! A játékból haza, s vacsora után a szerepemet tanultam. Gyakran elaludtam mellette. Aztán lefeküdtem, de éjjel tizenkét óra tájban ijedten ébredtem fel: hogy nem tanultam végig a szerepemet, s akkor folytattam újra. És ez mindig így folyt.”

A több esztendős tanulásnak meg is lett az eredménye: sikerült kijavítania beszédhibáját, leszokott a selypítésről. Korábban a varrás miatt görnyedt tartásától megszabadult. A ruhák iránti szenvedélyét hivatásának a részévé alakította.

Szorgalmát és kitartását példázza, hogy miközben színészként is aktívan helyt állt, német színdarabok magyarra való átültetésén is foglalatoskodott, ezzel népszerűsítve a magyar nyelvű színjátszást.

Róza, a divatikon

 Ma már azt mondanánk önmaga stylistja és divattervezője volt. Naplójából tudhatjuk, hogy számos jelmezét ő maga találta ki és saját tervei alapján készíttette el. Saját korában is elsőrendű feladat volt egy színész számára az elegáns megjelenés és a pompás ruhák viselése. Néha erre többet is áldozott, mint ahogy azt pénzügyi kerete megengedte volna. Így írt erről:

 „Azonnal siettem a boltba, s megvolt a nagy bevásárlás, s néha még többre is ment, mint szándékom volt. Ha megláttam valami szépet:" „Ó, ez szép volna színpadra!” „Tessék elvinni;” - mondták a kereskedők, akárhol voltunk. „Jaj ! de már nincs pénzem arra” „Semmi; megkapjuk...” S ez volt életemben a legfőbb hibám: Mikor aztán jött a jutalomjátékom, másnap, harmadnap már nem volt belőle egy forintom is.”

Az 1830-as évek divatja egy korabeli divatképen. Forrás: Wikimedia

 Egy másik történet ahhoz a szerepéhez kötődik, amikor nő létére mégis férfi szerepet játszott. Nem volt szokatlan ez akkoriban. Ez a szerep Rómeóé volt Bellini: Rómeó és Júlia című operájában. A Rómeó öltözetre semmi pénze nem maradt, viszont igényessége nem engedte, hogy a színház ruhatárából a férfiakra szánt jelmezt vegyen fel.

 Magához hívatott egy szabót, aki vörös bársonyruhát készíttetett neki fehér atlasz puffokkal, a barett kalapján pedig „szép fehér tollak lebegtek”. A jelmezhez vörös topánka is járt, fehér atlasz "kihajtókával", „kis pici” (sic!) sarkantyúval. Déryné saját bevallása szerint „fölségesen nézett ki ingujj s kihajló gallér csipkével fodrozva a szép fehér batiszt ingecské”-je is.

 Róza önéletrajzában leírja, hogy ha nem volt úgy öltözött, ahogy „kívántatott”, akkor „kedvetlen” volt, ha pedig nem tudta kedvvel játszani szerepeit, akkor mindig azon gondolkozott, hogy a publikum ezért megrója. A kritikusok írásaiból kitűnik, hogy a színésznő eltúlozta öltözékeinek fontosságát és jelmezeinek pompája túlmutatott szerepein.

 Déryné kultusza arról is tanúskodik, hogy korának egyik divatideáljának számított. Karrierjének csúcsán az 1820-as években kezdett hódítani az úgynevezett bécsi, biedermeier divat. A nők elhagyták a hosszúkás, mell alatt szűkített hálóingszerűen egybeszabott ruhákat. Bálnacsonttal merevített fűzővel nádszál karcsúvá húzták össze magukat. A könyékig vagy az alá érő ruhaujjakat párnás töltelékkel puffosították ki. A szoknyák alá először lószőrből font merevítőt, úgynevezett krinolint vettek fel, mely az öltözék aljának jellegzetes harangformát adott. 

1830-as évekbeli alsónemű és felsőruházat. Forrás: Wikimedia/lacma

 Tipikus biedermeier frizura Róza kedvenc hajviselete is: a középen elválasztott, két oldalra loknikba csavart szabadon hagyott fül tövig érő haj, amit hátul egy kis, feltűzött konty egészített ki.

Hogy megértsük Déryné stílusának népszerűségét muszáj egy pillantást vetni lentebb Alexandra Amália bajor királyi hercegnő portréjára. A hasonlóság azt mutatja, hogy Déryné egyértelműen követte a nyugati, osztrák és bajor mintát, azaz szinte teljesen naprakész volt a divat terén, úgy öltözködött, mint egy korabeli hercegnő.

Joseph Karl Stieler: Alexandra Amália bajor királyi hercegnő 1826. Forrás: Wikimedia

„Olyan szegényen halt meg, mint a legutolsó vándorkomédiás”

 Írta róla Bayer József a leveleit összegyűjtő kiadás előszavában. És való igaz, hogy Róza hiába mozgott vagyonosabb társadalmi körökben, ismeretségeit sohasem használta fel pénzszerzésre. 1838-ban tragikus módon kiöntött a Duna, és Róza ekkor Pesten lépett fel. Éppen egy Bellini operát énekelt, amikor meghallotta, hogy a váci töltésen átszakadt a víz. Mindenki menekülni kezdett, Róza egy pesti házban étlen-szomjan vészelte túl az árt, és alaposan átfázott, amelynek a következményeként az énekhangja is kárt szenvedett.

 Az 1840-es években folyamatos sajtótámadások érték, túl öregnek tartották a színjátszáshoz, főleg, mivel korban hozzá és alakjához nem illő, fiatal, szubrett lány karaktereket játszott. Még a pesti Nemzeti Színházban is érdeklődött munka után, de elutasították.

Déryné Széppataki Róza valószínűleg az 1840-es években, Telepi Károly festményén, forrás: szineszkonyvtar.hu

 Marosvásárhelyen és Brassóban kitapsolták. 1845-ben már szinte csak idős karaktereket vállalt, de ez is kevés volt ahhoz, hogy újra ünnepelje a közönség. Debrecenben egy évvel később már kifütyülték, az újságokban vicceket gyártottak öregedéséről.

 1850-es évekre felhagyott a színészettel és az énekléssel, visszatért férjéhez Miskolcra 1852-ben. Déry István haláláig tizenöt esztendőn át a Diósgyőri vár közelében álló Vár utca 24. szám alatti házban - a mai Déryné-házban - lakott, amely napjainkban szállóként működik. Visszavonulásáról így nyilatkozott: „hagyják a holtakat nyugodni, én el vagyok temetve a diósgyőri vár romjai alá".

Déryné Széppataki Róza feltételezett öregkori arcképe

 Férje halála után Róza egy belvárosi házba költözött húgához, Johannához, a mai Hunyadi utca 52-be. Itt írta meg több naplóját Vahot Imre és Kazinczy Gábor rábeszélésére, és itt is halt meg 1872-ben. Öregkorából csak egy vitatott portréja maradt ránk. A korban a népszerű színészekről már készült fotográfia , de Dérynéről nem ismerünk életében készült fényképet. Ennek oka lehetett a szegénység és az öregség. Lényegében élete utolsó éveiben „húga kegyelemkenyerén” élt.

Emléktábla a Hunyadi utcai házon. Forrás: Wikimedia, Szalax

 Miskolcon annyira szerették őt, hogy a színházban 1868-ban Egressy Ákosnak, keresztfiának jutalomjátékán búcsúztatták. Ezzel ő azon kivételes színészek sorát gyarapította, akik játszhattak az első leégett és a második újjáépített miskolci kőszínházban. A beszámolók szerint az akkor már beteg - szinte járásképtelen - színésznőt ölben vitték fel a színpadra.

 Nyomorúságát enyhítette, hogy öregkorában kapott némi segélyt a Nemzeti Színháztól. Ebből az összegből még éppen meg tudta vásárolni gyógyszereit. Szegénysége a temetésére is kihatott. A legegyszerűbb szertartást kapta, olcsó tölgyfakoporsóban hantolták el, a miskolci szegények temetőjében az Anna-templom mellett, csak néhány szomszéd és ismerős kísérte utolsó útjára. 

 Jelentőségét ő maga is felismerte, amikor így írt elsőségéről: "Hát a fiatal színésznők, kik most már mind használhatók ..., nem mind az én szárnyaim alatt nőttek fel s tanultak-e, mind énekbe, mind színdarabokba, mind ízlés tekintetében az öltözékre nézve? Mert egyes-egyedül voltam első, a főbb vidéki városokban! Hát ki volt a minta, ki után képződtek?" Neve egybeforrt a vándorszínészettel, a korai színháztörténettel. Nevét viseli a legrangosabb színházi elismerés, Miskolcnak pedig a mai napig az egyik legnevesebb múzsája.

Forrás:

Mikita Gábor - Éliás István, Déryné koffer gardróbja, Múzeumpedagógiai kiadvány, Színháztörténeti és Színészmúzeum, Miskolc 2010.

Déryné Széppataki Róza (Színészkönyvtár)

A miskolci színjátszás története (Wikipedia)

Déryné naplója I-III.