Egy elfeledett borkultúra nyomában
2016. április 29. írta: EmeseT

Egy elfeledett borkultúra nyomában

 Ha egy miskolci városlakó vagy egy városba érkező turista visszautazna az időben néhány száz évvel, nagyon meglepődne azon, hogy az Avas egy részét tömbházak helyett szőlőültetvények borítanák. 

 A dombról számtalannak tűnő pince kacsintgatna a város felé a teraszokról. Valamelyik pincében benne is laknának a termelők. A korcsmák úton útfélen miskolci fehér borral és aszúval kínálnák. A várost szőrös gubába öltöző borszállítók járnák. A bor ízében pedig vetekedhetne bármelyik hegyaljai nedűvel, és híresebb lenne az erdélyi boroknál.

 Napjainkra Miskolc borváros múltja teljesen feledésbe merült, pedig nagyjából a Tokaj-Hegyaljával egy időben indult meg a szőlőtermesztés és a borkészítés, amely az egész ország területén ismert volt.

szolofurt_ks.jpgSzőlőmotívum egy miskolci épület homlokzatán. Fotó: #hellomiskolc 

 

Hétszáz éves múlt, őshonos szőlők

 

 A Bükk lejtőin és völgyeiben a vadszőlő a maga természetes formájában is megtermett, így a növénynek a környezet sosem volt tájidegen. Feltételezések szerint itt is hasonlóan alakulhatott ki a szőlőtermesztés, mint Tokaj-Hegyalján, ahol a honfoglalás korában a vadszőlők nemesítésével hozták létre a szőlőültetvényeket.

 A Miskolc környéki szőlőtermesztésről az első adat egy 1313-as oklevélből származik. Ez alapján úgy tűnik, hogy a miskolci szőlészet több mint hétszáz éves múltra tekint vissza.

 Már a XIV. században szőlőtermesztés folyt a Szentgyörgyön – a mai Avason –, az Ágazaton – azaz a Bedeg-völgyben és a mai Kőporos utca környékén. Később Görömböly neve is felbukkan a szőlőtermő területek között. Tévhit az, hogy a szőlészetet a betelepülő görög – pontosabban a Macedóniából származó vlach - kereskedőknek köszönhetjük. Ők javarészt a hegyaljai borokat tárolták Miskolcon, illetve a miskolci borok külföldre szállításában segédkeztek. Ráadásul csak később, a XVIII. században telepedtek le kompániáikkal Miskolcra. A szőlőtermelők az itt és a környéken élő helybeliek voltak, akiknek a szőlő és a borászat adta a megélhetést.

avas1800.jpgXVIII. századi metszet az Avasról. Kép forrása: Wikimedia

 

 A középkori Miskolc életében a szőlőtermesztés az egyik legfőbb gazdasági alappá vált, ehhez a szőlőkultúrához kapcsolódtak mesterségek, termék-előállítás és „termékközvetítés”, azaz a szállítás. Szükség volt borszállítókra, hordókészítőkre, bodnárokra, kádárokra, kisebb edényeket előállító kulacsosokra, szekeresekre. Ezen tevékenységeket folytatók Miskolcot az ipar és a kereskedők városává emelték.

 A városban a borhoz kötődő sajátos szakmák is kialakultak az újkorra. Utóbbiakról a XVIII. századból maradt fenn a legelső ismert, írásos emlék. Ezen szakmák végzői voltak a borkorcsolyások és a talyigások. Előbbi elnevezés nem keverendő a mai 'desszert, ételféleség' jelentésű borkocsolya szóval. A borkorcsolyások feladata egy létraszerű tákolmánnyal a hordók felhelyezése és levétele volt a szállítóeszközökről, főképp a „talyigáról”. Az áruszállítók, borszállítók voltak a talyigások, akik viszonylag igénytelen, hosszában a tárolóterületüket könnyen megnövelhető, lófogatú szekereikkel könnyen járták be a dombos-lankás vidéket. A leírások alapján igen szerettek hatalmas szőrös gubába burkolózni, és kedvelték a lacikonyhát. 

avasi_pincek_kupcsik_s_50.jpgParaszti stílusú pince előtér az Avason napjainkban. Fotó: #hellomiskolc

 

 Miskolc borainak nagy becsületük volt a maga idejükben. Egy 1503-as rendeletből kiderül, hogy a városban az idegen borok árusítását megtiltották és nagy előnyt élvezett a helyi bor. A bor annyira fontos volt a városlakóknak, hogy az adókat és a szolgáltatásokat a XVIII. században nemcsak pénzben, hanem borban is meg lehetett fizetni.

 Jelentőségét szemlélteti a város címere, amelyben 1694-ben megjelent a szőlőfürt. Más címerekben, pecséteken, melyek a környékhez köthetők, szerepel a szőlőinda, azaz a venyige és a szőlőmetsző kés – a kacor – szimbóluma.

miskolc1782-es_eskukonyv.jpgMiskolci eskütétel papír 1782-ből a város szőlős címerével. Forrás: Wikimedia

Milyen ízűek lehettek az egykori miskolci borok?

A sok száraz tény nehezen viszi közel az olvasót a kulináris időutazáshoz. Az lenne igazán izgalmas, ha belekortyolhatnánk egy igazi, régi típusú miskolci borba. Sajnos ma már csak következtethetünk az egykor elfeledett aromákra.

 Az írásos források alapján lehet sejteni, hogy Miskolc borai többnyire mézízű – tehát édes -, aranyszínű fehér borok voltak, gyümölcsös aromával. A leírások említik, hogy hasonlítottak a hegyaljai borokra. A régi időkben nemcsak Tokaj környékén, hanem Miskolcon is készítették az egyik legízletesebb magyar csemegeborfélét, az önmagában is remek desszertnek számító aranyló aszút, amelynek alapanyagához a legkiválóbb szőlőtalaj szükségeltetik.

 Bél Mátyás evangélikus lelkész 1723-ban így írt a miskolci borról: „kellemes íze és egészséges volta az ínyt csiklandozza-e inkább vagy a gyomorra nézve egészségesebb-e vitás. Vannak, akik azt tartják, hogy kiváló boráról kapta Miskolc nevét, melyet helyesebben Méz kolts, azaz mézes kulcsnak kellene, borának mézes íze után nevezni.”

 Az itt termelt szőlőfajták alapján is feltételezhetjük, milyen ízű borok készültek. Ezek a fajták: furmint, sárfehér, dömjén, polyhos, fehér kadarka, sombajor, fekete poshadt cigányszőlő, piros bakator, erdei bakator, beregi rózsás (forrás: Miskolc Várostörténeti Adatbázis), bátai, hárslevelű, demjén, fehér góhér, fekete góhér, bikaszemű fekete, purcsin és Izabella (forrás: Dobrossy: A miskolci Avas).

 A felsorolt egykori miskolci szőlőfajták közül a bakator napjainkra már igen ritka. A beregi rózsást, a sárfehért, a polyhost, a fehér kadarkát pedig az "elfelejtett" szőlők között tartják számon. Utóbbiakat már nem termesztik a Kárpát-medencében, csak a génbankokban lelhetjük fel őket. (forrás: Borlexikon.hu

 Borfajaink a közönséges asztali boron kívül a szomorodni máslás, egy két és háromputtonyos aszú, közönséges vagy rác ürmös, főtt ürmös, essentia és végül a lőre volt. 

 

pirosbakator.jpgA piros bakator szőlőt még ma is termesztik a Kárpát-medencében, de a legtöbb egykori Miskolc könyékén termesztett szőlőfajta már az "elfelejtett" fajták között szerepel. Fotó: Wikimedia

 Jakob Glatz egyházi tanácsos 1799-es munkájában a város legfontosabb gazdasági tevékenységének a szőlészetet és a borral való foglalkozást írja le, Miskolcot pedig a borvárosok közé sorolja. Állítása szerint a korban az Avas a legjobb borok szőlőit termi, ellenben a hegy északi, mészköves területeivel, ahol egészségtelen, „nem túl ízletes” italokat „nyernek”.

600px-miskolcmap1759.jpgTérkép az Avasról 1759-ből. A szőlőkarók rajza könnyen beazonosíthatók és az egykori szőlőültetvényeket jelölik. Kép forrása: Wikimedia

 

 A napfényben gazdag, de a csapadékban szegény és az országos átlagnál hűvösebb éghajlat a fehér borok termelésének kedvezett. Benkő Sámuel 1782-ben a miskolci borfajták közül a Szent György elnevezésűt az elsőrendűek közé sorolta.

 A XVIII. században nemcsak Tokaj volt nevezetes aszújáról. Az édes csemegebort Miskolcon is előállították. Erről tanúskodik egy szüreti leírás, amelyből kiderül, hogy az aszúszedésnek sajátos tradíciója volt a városban. Aszúszedéskor féktelen nevetéssel, rögtönzött versekkel vigadtak és Bacchus számára fakéregből faragott álarcokat függesztettek fel egy magas fenyőre, ezzel köszönve meg a jó termést és biztosítva a következő év termékeny szüretét.

 

A kőlyukaktól a "Weekend-gondolatig"

 

Az első miskolci pincék emléke nagyobb részt homályba vész, de nyilvánvaló, hogy a tárolás egyidős a termesztéssel. A legősibb ismert miskolci pincék a Toronyalja feletti oldalon, a mai Mélyvölgyön és a Kisavas legalsó során találhatjuk, amelyeknek a kivájását Marjalaki Kiss László a XVI. és XVII. századra teszi. Az Avason kívül a Bábonyibérc, a Tetemvár és a Kőporos pincéi alakulhattak ki ebben a időben.

 A pincék korabeli elnevezései a "kőlik, kő luk, kőlyuk" szóösszetételek voltak. E szóhasználat alapján arra lehet következtetni, hogy ezek a többnyire andezittufába vájt, lezárható üregek egykoron egy veszedelemtől tartva védő, rejtekhely funkciót is elláttak. Az 1702-es városégés és az 1849-es szabadságharc alatt is jó szolgálatot tettek „óvóhelyként” az itt lakók számára.

avasi_pincesor_hk_20_cut.jpgAvasi pincék napjainkban. Fotó: #hellomiskolc

 

 Az avasi pincék csaknem mindegyike észak felé néz, az üregek egymással párhuzamosan haladnak a hegy belseje felé, körülbelül 6-7 méterre egymástól. A legtöbb 10-20 méter hosszú, de létezik 50-100 méteres vájat is. A pincékben télen-nyáron 6-12 °C fokos a hőmérséklet. Nagy részük legalább háromszáz esztendős, de kétszáz évesnél fiatalabb alig fordul elő. A rendszer néhol négy szintes, sok helyen néhány centiméter távolságra, egymás mellett haladnak a vájatok, a pincerendszer bonyolultságát még a szakemberek sem látják át teljesen.

 Már a pinceházak nem annyira régiek. 1700-ban még csak minden tizedik pince rendelkezett borházbeépítéssel. A pincék egy-, két- és többágúak, valamint sugarasak lehetnek. A pinceépítészetet négy stílus jellemzi. Az első a középkori, amely stílusnak a nyomai már nem érhetők tetten. A második a barokk és klasszicista. A harmadik a "romantikus", a negyedik pedig a változatos.

avasi_pincek_kupcsik_s_35.jpgA "romantikus" stílusú pinceépítészet nyomai egy régi avasi pinceépületen. Fotó: #hellomiskolc

 

avasi_pincek_kupcsik_s_58_kicsiny.jpg"Romantikus" stílusú pincetető kialakítása az Avason. Fotó: #hellomiskolc

 

 1817-ben már a pincék száma megközelítette a házak számát, előbbiek száma 1779-re tehető. A pincék birtoklása státuszszimbólumnak számított. Azt tekintették igazi miskolci polgárnak, akinek volt pincéje. Ezeknek a pincéknek nemcsak gazdasági, pihenő és szórakoztató, hanem lakófunkciójuk is volt.

 1724-ben a miskolci bíró a templom előtt kijelentette, hogy aki nem jön le a városba lakni, azt a pincékből a város „erőszakkal ki fogja hajtatni”, mert nem megengedhető, hogy „olly nagyszámú ember lakjon a kőjukakban”. 1820 körül a legtöbb pince a Mélyvölgyön és az Avastető sorain húzódott. A legtöbb pincelakás a Danyi-völgyben rejtőzött, és a korabeli tudósításokból kiderül, hogy az itt élők az I. világháború végéig életvitelszerűen tartózkodtak a Danyi-völgyi pincékben.

22095_barlanglakas1.jpg

Miskolci pincelakók a Danyi-völgyben 1918-ban

 

 A borházak az utcára mindig merőleges nyeregtetővel épültek, kerítés nélkül, döntő többségükben kőből rakták őket a XIX. században. Fontosnak tartották, hogy a pincesorokon szórakozó, pihenő emberek a városra nézhessenek italozás közben.

 A városban a már említett görög kereskedők is tartottak pincéket. Itt tárolták a külföldi, nagyrészt lengyel nagyvárosi piacokra szánt hegyaljai bort. Ehhez kötődik egy olyan XIX. század végi, XX. század eleji szóbeszéd, mely szerint a törökök elől évszázadokkal korábban elrejtett faabroncsú hordók kerültek elő az avasi pincékből és a megkocsonyásodott tartalmuktól „a pincesorok gazdáinak lett tartós jó hangulata”.

pince02.jpg

Mai hordók a több száz éves Miskolc-környéki pincék egyikében. Fotó: #hellomiskolc

 

 A XIX. század végéig tartott a "miskolci borok aranykora", amelynek tragikusan gyorsan vetett véget az 1880-as években kitörő filoxéra járvány. Miskolcon a Bedeg-völgyi dűlőben tapasztalták először a szőlők pusztulását.

 A vész szinte egyetlen évtized alatt több évszázados tradíciót söpört el. A városban hiába lendült fel a későbbiekben a vendéglátás és a századfordulót követően hiába vigadtak még mindig a borházakban és a pincék teraszain, amikor a miskolci szőlészet és borászat lényegében megszűnt létezni.

filoxeracut.jpg

A XIX. század végi, szőlőpusztító vész a filoxéra járvány korabeli térképen. A piros, szürkéskékes és sárga területeken minden ültetvényt ellepett a járvány. Forrás: mek.niif.hu

 

 1911-ben a következő írás jelent meg az Ellenzék című lapban: „a város ébren van, vagy kávéházban, vagy az Avason. A legritkább esetben odahaza; de akkor is társasággal. Sűrűbben a kaszinókban, körökben, egyletekben fordulnak elő a miskolciak. Czigány, pezsgő és kártya társaságában. Az Avason pedig bor mellett.”

 A pincéket újra felfedezik, de ezúttal nem az eredeti funkciójukat tekintve, hanem a korabeli turizmus részévé téve. Kaffka László 1931-es írásában a régi borpincékről úgy ír, hogy azok felelnek meg a kora „weekend-gondolatának”. Azaz a boros pincékhez emelt borházakat a Horthy-korszakban üdülőépületeknek is használták.

avasi_pincek_kupcsik_s_46.jpg

Avasi pince napjainkban. Fotó: #hellomiskolc

 

 1910-1930 között terjed az Avas-kultusz: az alkoholfogyasztás és a borivás városképformáló szerepe tagadhatatlan. Egy 1912-es humoros képeslapon, amely azt mutatja be, hogyan képzelték el száz esztendő múlva az Avast, a rajzoló a domboldal tövéből fakadó borforrást vizionál a helyszínre.

 Egy 1930-as statisztika Miskolcot a pezsgőszeretők városának nevezi. Állítólag akkoriban itt fogyasztották az egy főre jutó legtöbb pezsgőt. Amikor befejeződött az élet az avasi pincékben, akkor kezdődött el a főutca kávéházaiban. Úgy tartották ebben az időben, hogy a miskolci polgár a kávéhoz pezsgőt iszik.

 A két világháború jelentős kárt tesz a pincékben. Sok pincefalat átvágnak a menekülésekhez. A katonák számos járatot kifosztottak. Két évtizedre elfelejtik a pincéket és a borházakat.

 Az 1970-es években a városlakók közül sokan vásárolnak az elhagyatott pincék közül, hogy aztán felújítva és borházat építve, szabadidős helyszínt teremtsenek maguknak. Az 1990-es évek elejétől nagyobb építészeti odafigyeléssel történtek pincefelújítások és építkezések.

avasi_pincek_kupcsik_s_51.jpg

Avasi pincebelső a 2010-es években. Fotó: #hellomiskolc

 

 Napjainkban az egykori miskolci - főleg az avasi - pincéknek csak a töredéke árulkodik arról, hogy milyen gazdag múltat rejtett magában a miskolci borkultúra. Az 1970-es évektől a környéken történt szőlőtelepítéseknek köszönhetően létrejött a Bükki borvidék, amely a miskolci szőlőket is magába foglalja. Az ezredfordulón további előremozdulás történt a terület szőlészeteinek és borainak népszerűsítésére.

 Szerencsére napjainkban már jó pár miskolci pince gazdag borbemutatót és múzeumi értékű pincelátogatást kínál szolgáltatásai között.

 Sándor Zsolt Pincészetében az Avason valódi helyi miskolci alapanyagokból készíti a borokat. Borai elkészítésekor is természetességre törekszik, nem használ semmiféle adalékokat, nem emel mustfokot és nem csökkent savat. Pincéje Miskolc szívében a történelmi Avas Kis-Avas részén található. Ott, ahol közel ezer pince emlékeztet minket arra, hogy egykoron itt komolyan gondolkodtak a bor kapcsán.

 Látványpince szolgáltatásokat lehet igénybe venni a Dimenzió Borászat - Hetedhét Pincéénél, az Avason az Avasi Bormúzeum és Borvendéglőben, az Avasi Cellárium Pálinka- és Borházban és az Aranykorona Hotel-Étterem és Látványpincében.

avasi_cellarium_dudas_istvan_3.JPG

Avasi Cellárium napjainkban. Fotó: #hellomiskolc

 

 Szintén az egykori pincehagyományokat éleszti fel az Avasi-borangolás rendezvény, ahol harminc patinás avasi pince látogatható meg egy hangulatos, borittas éjszakán, miközben miskolci zenészek húzzák a talpalávalót. Negyven ismert borász nedűi kóstolhatók végig, a kulináris élvezetekért pedig tizenhat miskolci vendéglátóhely felel.

 

Források és felhasznált irodalom:

Dobrossy István, Miskolc írásban és képekben 7. Miskolc, 2000.

Dobrossy István, Miskolci Különlegességek. In Dobrossy István, Miskolc írásban és képekben 2. Miskolc, 1995.

Dobrossy István, I. Miskolci korcsmák és vendéglők. In Dobrossy István, A miskolci vendégfogadók és a vendéglátás története, 1745-1945. 1985.

A miskolci pincék múltja, története (miskolcipince.brskft.hu)

Miskolc Várostörténeti Adatbázis: Miskolci talyiga, Miskolci bor szócikkek

Wikipedia: Bükki borvidék, Avas szócikk

A bejegyzés trackback címe:

https://hellomiskolc.blog.hu/api/trackback/id/tr128667178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.